Honvéd Férfikar-MÁV Szimfonikus Zenekar – 2015. november 22.

Magyar Nemzeti Múzeum Díszterme

A Honvéd név kötelez – mondhatnánk és magyarázna egy – a magyar zenei életben a közelmúltban tett – egyedülállóan nemes gesztust. A Honvéd Férfikar a Nagy Háború kezdetének centenáriuma alkalmából ugyanis öt magyar zeneszerzőtől kért egyegy új kompozíciót. Ám a közel hetven éves múltra tekintő Honvéd Férfikar kezdemé- nyezése nemcsak az együttes neve miatt jöhetett létre, hanem rámutat arra a kivételes értékre és színvonalra, melyet létezésükkel hazai hangversenyéletünkben elfoglalnak. Az énekkar és vezetőjük – Strausz Kálmán – az I. világháború kitörésének századik évfordulójára való méltó megemlékezés keretében ugyanis a szándék mellett az ötlet megvalósításban is jeles szerepet vállalt. A Nagy Háború kezdetének centenáriuma alkalmából öt magyar zeneszerző- től kértek egy-egy új kompozíciót, melyek a férfikar mellett szimfonikus zenekart és szólistákat is foglakoztatnak. A felkérésnek köszönhetően megszületett művekkel – „Mikor megyek Galícia felé …” címmel – két esten ismerkedhetett a közönség. Az első koncerten Csemiczky Mikós De profundis, Gyöngyösi Levente Katonasirató és Selmeczi György Te Deum 1914, a másodikon pedig Vajda János Memento 1914 és Orbán György Versus Psalmi című alkotá- sának ősbemutatói hangoztak el. A Honvéd Férfikar mellett mindkét koncerten a MÁV Szimfonikus Zenekar is közreműködött. Magam a második hangversenyt hallottam, ennek benyomásairól számolok be.

A Vajda- és az Orbán-mű premierjét – hasonlóan az első hangversenyhez – a társmű- vészetek is színesítették: Kiss Emma és Olt Tamás színművészek az I. világháborúhoz kapcsolódó verseket, napló- és levélrészleteket olvastak fel szuggesztív módon és megygyőző erővel, többek között Babits Mihálytól, Gyóni Gézától és Tersánszky Józsi Jenőtől. A koncertet Shakespeare Macbeth című drámájának részlete nyitotta, mely hangulatában remekül illett az est tematikájához: a három boszorkány gonosz szavai a „Skót darab”-ban is a háborút készítik elő. A kor hangulatának megidézését segí- tette a prózai előadásokat kísérő vizuális bemutató: kivetített fotókkal és korabeli filmhíradós részletekkel elevenítették fel Magyarország I. világháborús részvételét. Vajda János (*1949) és Orbán György (*1947) műveinek egymásmellé állítása nagyszerű ötletnek bizonyult. A vasárnapi koncert mindkét szerzőjének eddigi életmű- vében – minőségben és mennyiségben egyaránt – jelentős helyet foglalnak el a kórusra írt alkotások. Javarészt mindketten tonális zenét írnak, műveik közérthetőek, könnyen befogadhatók, éppen ezért – ami kortárs zenénél nem féltétlenül evidens – népszerűek a kritika XXIII. évfolyam 1. szám 27 közönség és az előadók körében. A fentieket az új művek sem cáfolták meg.

Elsőként Vajda János alkotása csendült fel. A darab szövege négy forrásból merített: Ady Endre Ésaiás könyvének margójára című verséből, egy magyar katonadalból, Bornemissza Péter Az ítéletről és Babits Mihály Miatyánk 1914 című verséből. Az opera műfajában is jelentőset alkotó Vajda új darabjában is tetten érhető az opera felől közelítés attitűdje, ugyanakkor egy másik műfaj, a szimfonikus költemény jellegzetességei is megmutatkoznak. Utóbbit a mű egybekomponáltsága csak tovább erősítette. (Csak a kottából derül ki, hogy a darab két nagyobb egységre tagolódik, de ezek szünet nélkül kapcsolódnak egymáshoz.) A zeneszerző láttató erővel vezette végig a hallgatót a háborút kísérő érzelmek változásain. A kezdet könnyed és euforikus volt: a korabeli szórakoztató zenék kavalkádja idézte fel a kezdeti optimizmust: „mire a levelek lehullanak, addigra a katonák is hazatérnek”. A katonadal – bár még mindig őrzött valamit a bizakodó hangulatból – zenéjében és szövegében is már sötétebb színeket mutatott meg. Az érzelmi mélypontot a Bornemissza-szövegrészlet alatt érte el az alkotás. A szerző itt bőven alkalmazta a madrigalizmus eszközeit, az apokaliptikus versképek a hangszereléssel teljesedtek ki. A mélypont után pedig jött a csúcs a Babits-szöveg alatti szakaszban. Az imához illő, méltóságteljesen lassú tempó, a disszonáns motívumok utáni fokozatos konszonanciára váltás, a „Bocsásd meg a mi bűneink”-től kezdődő rövid, korálszerű a cappella szakasz, a „de szabadíts meg a gonosztól” fordulópontja hatásosan fejezte ki a béke utáni vágyat.

Az est másik ősbemutatója, Orbán György kompozíciója a 144. zsoltár latin szövegé- nek sorait idézte. A tőle megszokott virtuóz és elegáns hangszerelésre természetesen itt is felfigyelhettünk. A mű egyik sajátossága a zenekari hangzásban, hogy az emberi hang mellett ezúttal – a szöveget megjelenítve – a szokásosnál fontosabb szerepet kaptak a rézfúvósok és az ütőhangszerek. Ha nem is értenénk a latin szöveget (a mű zenéjének szövegét a színvonalas kísérőfü- zetben latinul és magyar fordításban is kö- vethettük), a zene akkor is elmondta, hogy drámai történések fültanúi vagyunk. Míg a zene homogén szövegre támaszkodott, a nagyforma ugyanakkor – ciklikus tagoltsá- gával – a szimfónia négytételességével mutatott rokonságot.

Csak a dicséret hangján lehet szólni az elő- adókról. Ősbemutatók lévén nem lehet rutinról beszélni, a muzsikusoknak ilyenkor az új mű betanulásából eredő többletmunkát is vállalniuk kell. Strausz Kálmán gondos munkájának köszönhetően a Honvéd Férfikar érzékenyen és színgazdagon szólt, hatásosan és magas színvonalon jelentek meg interpretálásukban a szélesen ívelő dallamok. Kitűnően játszottak a MÁV Szimfonikus Zenekar tagjai is, játékuk mindvégig magabiztos és szuggesztív volt. Mindkét együttes jó állóképességről tett tanúbizonyságot: nehézségek nélkül bírták a két új mű szünet nélküli, egymás utáni előadását. (Kovács Ilona)