Bedő István írása
Nem feladatom most felfedezni Szirtes Edina Mókust és az ő páratlanul izgalmas zenei világát. Aki akár csak egyetlen egyszer is hallotta – és fogékony a sokféleségre –, az már a műsor címéből is sejthette, hogy a Honvéd Férfikar április végi, bérletzáró koncertje valami meglepőt kínál.

Mókus zenei világpolgár, muzsikus, hegedűművész és zeneszerző – ezeket nem is lehetne szétválasztani munkáiban. Világzenész, mert a világ minden hangzása beleépül megszólalásaiba, amikor énekel vagy hegedül, vagy éppen valami új zenei formát – és formációt – próbál ki. A férfikarral eddig nem dolgozott, de úgy tűnik, a fiúk acélból kalapált és selyemfonálból szőtt hangjainak hatására (pozitív értelmű) vérszemet kapott. Ennek lett az eredménye a Vidróczki variációk.

Mert adva van a népdal meg a ballada, melyek a Marci betyár életéről, holtáról szólnak. Rövid is, drámai is, Kodály Zoltán gyűjtötte, bele is írta a Mátrai képekbe.

Kodály után kottapapírra vetni a témát: gyönyörű feladat. Így született Mókus háromtételes etno-szimfonikus (Lexikonszerkesztők, tessék jól megjegyezni az új műfajt!) műve. A vérszem pedig: a kórust többféle zenei együttes támasztja alá, kibővített vonósnégyes, harsonakvartett, bárzene-kombó (billentyű, basszusgitár, dob) és még nem is soroltam fel mindent.

A zenei anyag lenyűgözően izgalmas. Az a capella (de nem énekelve) elhangzó balladaszöveg szólója után megszólaló szimfónia félreismerhetetlenül magyar hangzású zene – de annyira csak mint Bartóké, ékítményei pedig balkáni tájakra vezetnek el, olykor meg mintha átslisszolnának a Földközi-tenger túlpartjaira.

Zenét élőszóval leírni amúgy roppant bonyolult feladat, de semmiség ahhoz képest, ha Mókus szólóját kell felidézni. Először is rendkívül nehéz felismerni, hol és mikor szólal meg ez az elképesztő torok és mikor a hegedű. És vajon hogyan kottázhatta le saját szólóját, amelynek improvizációs jellege egyértelmű, ugyanakkor egészen biztos valahogyan kell léteznie rögzített formában.

Azt hiszem, ezen senki nem gondolkodott a zsúfolt nézőtéren, csak éppen levegőt venni sem merészelt. A szimfónia második tételében az eredeti balladai dallam csendült fel, immár népzenei hangszerek erős kíséretével (Szokolay Dongó Balázs: tárogató és furulya!), és egyszerre szólt a három/négy teljesen eltérő zenekar.

Végül pedig a zárótételben érvényesült teljes erővel a férfikar jelenléte. Mint a kövek, dörögtek a ballada szavai, Mókus énekével és Frech Zoltán basszusán hangzott fel immár a szeretője által elárult betyár halált ígérő párbeszéde a zsandárral. (Az est karmestere Riederauer Richárd.)

És még mindig a zenéről: Szirtes felrúgja a konvenciókat, szimfonikus művében a dallam többször is a „levegőben marad”. Ugyanis minden egyes tétel hihetetlen feszültséggel ér véget, mert nem megy vissza az alaphangra.

Nem tudom, a Vidróczki variációk milyen sűrűn kerülhet a Férfikar repertoárjába és műsoraiba, de első megszólalása elképesztő és lenyűgöző élmény lett.

A második rész főként, ha nem is teljesen, a Mókus szívének olyannyira kedves költők szerelmes műveiből összeállított csokor volt. Ebből szemezgetve Radnóti Bájolója, József Attila Egyedül meg a Mámor című verse megint csak olyan zenével öszveszőve, amitől a borzongás fut végig az emberen. Belekerült a válogatásba egy kevéssé ismert Arany János-vers is, a Népdal (1877). Balladai tömörségű összefoglalás a kikapós menyecske rövid boldogságáról és erőszakos haláláról. (Érdemes megkeresni, elolvasni.) Párdarabja a Vidróczki történetének.

Volt ennek az estnek egy második szólistája is: Balogh Gusztáv. Ilyen gyönyörű és fájdalmas-komor – természetesen lovári nyelvű – gyászdalt még sosem volt szerencsém hallani. Persze Mókus mellett nem ritka az ilyen mellbevágó élmény. Talán két éve egy MoNaMo nevű alkalmi zenésztársulással ijesztően szép (és kevéssé ismert) lemezt készített kortárs költők verseire. És mivel a csemege a végére marad (Zucker bleibt zuletzt…), Edina helyben előállított hangmintákból „készített” egy zeneszámot, ennen hangját és hegedűjét megszólaltatva, egy looper nevű, tevékenységében számítógépre, külsejében villanyvonat-vezérlőpultra emlékeztető eszközzel. Nehezen elképzelhető ez a földönkívüli zene – de a helyiség bemikrofonozásából úgy tűnt, rögzítették. Roppant kellemes találkozás egy távoli civilizációval.

A zenekarokból csak töredékes felsorolást tudok adni. Szólót játszó partner volt Szokolay Dongó Balázs (tárogató, furulyák), továbbá kísért Mókus világzenei együttese, a Fabula Rasa zenekar: Kertész Ákos(dob), Földes Gábor (nagybőgő), Varga Kornél (gitár), Cserta Balázs (fúvósok) és Balogh Gusztáv (ének). Dongó és Cserta dudás duettje ellentmondott a közvélekedésnek, mely szerint két dudás nem fér meg…

A vonósnégyes: Kertész Endre (cselló), Hegyaljai Boros Zoltán (brácsa), Haraszti Krisztina (brácsa), Csonka Gábor(hegedű); a Harsonakvartett; valamint: Födő Sándor (perka [digitális dob], harmónium, zongora).

Az utolsó bérleti hangverseny egyben évadzáró is volt, a ráadás pedig a férfikartól Kodály Esti dala, megkönnyeztetően szép megszólalással. Szóval mi is lesz a jövő évi sorozatban?